Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, bevallom, nekem nagyon nehezen indult az év. Szegény 2020-ra sokan panaszkodnak, nekem igazán egy szavam sem lehet, nem mindenkinek nyílik közösségi irodája, és akinek igen, annak sem minden évben, nekem 2020 emiatt igazán kedves évem lett.
Na azt nem mondom, hogy nem voltak gondjaim, szó se róla… októberben már ott tartottam, hogy én bizony – naptár ide vagy oda – lezárom ezt az évet, és le is zártam. Annak rendje és módja szerint kiszámoltam, hogy állnak a pénzügyek, összeírtam a szokásos év végi listámat arról, hogy mi az a sok minden, amit idén megcsináltam, és mielőtt a következő éves tervet is összeraktam volna, úgy döntöttem, felteszem a lábam. 2020 már akkor is ki van pipálva, ha innen kezdve nem csinálok semmit.
Aztán persze mégis csináltam. Például hétfő reggelente bejöttem a Hurrá hétfőbe! Meg a többi reggelente is. Aztán elborított a munka, november-decemberben már kettesével jöttek a kihívások, és januárra nem maradt sem kedvem, sem erőm…
Aztán kiderült: mások is érzik, hogy az év eleji lendület nem úgy jött, mint szokott. Voltak, akiken a frusztráció uralkodott el (nem ők mondták, de kívülről így látszott), mi a munkatársaimmal pedig inkább egymás támogatásával, jó forró teákkal, az ablakfoltnyi napsütéssel próbáltuk tartani a lelket magunkban és a többiekben.
Amikor épp le voltam törve, általában jött egy újabb hívás, hogy nyitva vagyunk-e, mert nagyon kellene egy hely, és persze, hely az van, gyertek, meg kávé is van, igyuk meg együtt, beszélgessünk egy kicsit, vagy csak dolgozzunk csendben, amíg kint tombol a hófúvás, nem adja fel az undok ónos eső, vagy épp ragyog a napsütés.
Itt tartottunk februárban. Aztán eltelt még két hónap, és még mindig ugyanitt tartunk, sőt… a tavasz csak nem akar jönni, még ki sem zöldelltek a fák, és egy ideje már a közös kávézás sem biztonságos. Mit tegyünk? Nos, a haditerv a következő:
Először is: elmegyünk és beoltatjuk magunkat, hogy visszakapjuk a találkozásainkat, és hogy azt meg is érjük.
Másodszor: terveket szövünk. A tervek jók, mert kedvünk lesz tőle, és mert ha nem vigyázunk, megvalósulnak. Előbb-utóbb.
Harmadszor pedig: dolgozunk, mert az jó, ha másra nem, arra biztosan, hogy elterelje a figyelmet a gondokról, ezen kívül leköt, sikerélményt ad, és ha jó a munkánk, még ott van az a tudat is, hogy hasznot hajtunk a világnak.
Szóval ez most nem a reklám helye, nem mondom, hogy gyertek (bár korlátozott számban jöhettek), csak annyit kérek: tartsatok ki. Tudjátok, hogy mindenki küzd, mindenkinek nehéz, csak tegyük meg, ami rajtunk múlik, csak egy kicsit, és őrizzük meg magunkat, mint mag a hó alatt, hogy amikor majd lehet, kipattanjunk, és kússzunk az ég felé!
Viszlát nemsokára!